Olykor megesik...virág helyett köveket hozok ide. Könnyítek terheimen, kipakolom zsákomból őket.
A szív sivataga....én magamnak így neveztem el életemnek azokat a szakaszait, amikor tehetetlennek és lehetetlennek éreztem magam rossz erőkkel szemben. Emberi szituációk ezek, és a gonoszról szólnak. Embermeséink nagy próbái .
Nem tudatosan, egész fiatalon a misztikusoknál kerestem erősséget. Nem menekülés volt ez, ma sem az.
Helyzetek, amik életünk nagy kihívásai. Mint egy vizsga. Kimentened magad, túlélőnek lenni,nem belehalni és talán talán a másiknak is segíteni.
Ilyenkor az emberek tudatlanul vergődnek. Csapkodnak, harcolnak, azt sem tudván miért. Aztán sokan a nyugalmat vágyva, beletörődve homokba dugják fejüket élve eltemetkezve. Azt tapasztaltam, kevesen jönnek ki győzedelmesen emberlétük a sivatagaiból. Inkább emberroncsok maradnak utánuk.Kevés a túlélő.
Pedig ezek a pontok lehetőségek. Olyan pontok, amikor mindenki fordíthatna életén, tisztulhatna a sűrű, feszült energiákban. Kiemelt pillanatok, amikben vizsgázunk, hol tartunk a szív iskolájában. A lélek síkján meddig jutottunk. Hiába minden kincsünk , életünk nagy vizsgáin csupaszon állunk, és elő kell vennünk, fölmutatnunk lelki kincseinket.
A misztikusok a szív tanárai, lelkünk építői. Kihagyhatatlan kurzus, alig találnak rájuk mégis. Sajnos a mai napig "titkos tanítások" ezek.
Ma reggel Pilinszkyé.
"Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet "rendje" egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.
És ebbe a kegyetlen rendbe "lépett be", megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A "vérző gúlán" mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy "fölfaljuk egymást". Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e "vérző gúlán" belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát - mindannyiunknak példát mutatva.
(...) Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár."
