ölelés

Azt hiszem, hiba lenne bármikor is magunkon kívülre fordulni reménységért. Egyik nap friss kenyér illatában úszik a ház, másik nap már füstben és vérben. Egyik nap elájulsz, mert a kertész levágta az ujját, és egy hét múlva az aluljáróban szétbombázott gyermek holttestén mászol át. Miben reménykedhetnél, ha egyszer így van? A háború vége felé megpróbáltam meghalni. Minden éjszaka ugyanazt álmodtam, és egy idő után nem mertem elaludni sem. Meg is betegedtem. Álmomban volt egy gyermekem, és még álmomban is tudtam, hogy ez nem más, mint az életem, és láttam, hogy szellemi fogyatékos, így hát elfutottam tőle. De újra és újra az ölembe mászott, a ruhámba kapaszkodott. Végül aztán azt gondoltam, hogy talán ha meg tudnám csókolni, bármi is az enyém belőle, talán majd akkor tudok aludni... Végül ráhajoltam ocsmány arcára, borzalmas volt - de megcsókoltam. Azt hiszem, az embernek végül csak a keblére kell ölelni az életét.

(Arthur Miller)