Térképezek, térképezek, térképezek.. megrajzolom, átrajzolom, fogy az ország, fogy a világ? Fogy az ország fogy a világ. Egykor négy tenger mosta.. ennyire akkor sem fogyott akkor sem nem fogyott.
fogy az ország, fogy a világ
"Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet - állott (élet - állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.
És mekegve és makogva lent a mélybe, 2Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe) Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bünös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.
Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, 2Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, 2Öfogjanak meg, fogjanak meg...
Azt hiszem, hiba lenne bármikor is magunkon kívülre fordulni reménységért. Egyik nap friss kenyér illatában úszik a ház, másik nap már füstben és vérben. Egyik nap elájulsz, mert a kertész levágta az ujját, és egy hét múlva az aluljáróban szétbombázott gyermek holttestén mászol át. Miben reménykedhetnél, ha egyszer így van? A háború vége felé megpróbáltam meghalni. Minden éjszaka ugyanazt álmodtam, és egy idő után nem mertem elaludni sem. Meg is betegedtem. Álmomban volt egy gyermekem, és még álmomban is tudtam, hogy ez nem más, mint az életem, és láttam, hogy szellemi fogyatékos, így hát elfutottam tőle. De újra és újra az ölembe mászott, a ruhámba kapaszkodott. Végül aztán azt gondoltam, hogy talán ha meg tudnám csókolni, bármi is az enyém belőle, talán majd akkor tudok aludni... Végül ráhajoltam ocsmány arcára, borzalmas volt - de megcsókoltam. Azt hiszem, az embernek végül csak a keblére kell ölelni az életét.
Ez is a Csodák útja. Hogy mostanában úgy esek be minden este az ágyba. Nincs idő és erő már agyalásokra.
Most a munka sok egy kicsit. Mindig valami sok egy kicsit. Egyensúlyozunk.
Hetek óta ma reggel volt picike idő magamra. Mert szántam rá. Széket, asztalt vittem ki a reggeli fényes teraszra. Virágot, könyvet, reggelit. Szalmakalapot. És köntösben ,olvasgatva, merengőzve, kávézgatva élveztem , hogy élek, hogy így élek, hogy itt élek.
A bögrémet rózsafejekkel tömtem tele,a lakásban minden vázában , üvegben csokor körülöttem. Május. És végre akácillat.
Egy akácillatú május, amiben nem vagyok szomorú.Annyi mindent összegyűjtöttem. Rájöttem, azért, hogy egyszer tovább adjam. Egyszer van. Mindig egyszer volt, de én erre csak most jöttem rá.Végre utol értem magam. Fölszálltam a saját vonatomra, elfoglaltam a trónt saját birodalmamban, hősnője lettem saját életemnek. És szeretném, ha ezentúl mindig egyszerben élhetnék...nem az egyszer voltban, nem az egyszer leszben, hanem az én egyszeri , itteni, mostani szépségeimben, az egyszer ittemben.
"Manapság nem divatos a romantika, ahogy nem divat a sírás és a szerenád sem. Napjainkat a félelem határozza meg, és a felszínesség. Félünk őszinték lenni, félünk nyíltan szeretni, és legfőképpen sajnos sokszor félünk önmagunk lenni. Helyette egy felszínes báb-ruhába bújunk, egy biztonságos, semmitmondó burokba. Irigységünket elnyomva inkább kinevetjük a megmaradt romantikus hősöket. Igen hősök, mert lassan már emberfeletti tulajdonságnak számít, ha valaki nyíltan birtokolja. Bennünk van és nem véletlenül, hiszen szüksége van rá mindenkinek.
A romantika klasszikus esete talán mégis két emberről szól, jobb esetben két szerelmes emberről. Alkotótársakról, és az ők adott pillanatban való harmonikus együttes létezéséről. Nem kellenek hozzá sem szavak, sem mozdulatok. Hármashangzatok vagy éppen vállra szálló pillangók. Csak egy csöppnyi hely kell odabenn és idekinn és a levegő észrevétlen közreműködése, hogy létrehozza ezt az érzelmi és hangulati áramkört. Talán még levegő sem kell, talán a romantika még vákuumban is túléli. "
- Hol keressem a megvilágosodást? - Itt. - És mikor jön el? - Most. - Akkor miért nem érzem? - Mert nem keresed! - És mit kellene keresnem? - Semmit! Csak figyelj! - Mit figyeljek? - Ami a szemed elé kerül! - Valami újfajta látásmód? - Nem. A rendes is megteszi! - De nem figyelek mindig rendesen? - Nem! - És miért nem? - Mert ahhoz, hogy rendesen figyelj, itt kell lenned, és a legtöbbször valahol máshol vagy.
Mit málló kőre nem bízol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat, mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent- így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.
Bartusek a Ménesi úton jött fölfelé, csapongó jókedvet sugározva. Ide-oda szaladgált az úttesten, néha megállt, kilógatta a nyelvét, nagyokat lihegett, és félrefordított fejjel, sóváran bámulta a kerítésen ülő verebeket. Aztán elunta, futott tovább, odailletlenkedett a villanyoszlopok tövébe, és nagy riadalmat keltve szagolgatta a járókelőket. Első pillantásra a boldog elhagyatottság látszatát keltette. Bartuseken ugyanis nem volt szájkosár, sőt még egy árva nyakörv sem. Meg kell jegyeznem, akkor még nem hívták Bartuseknek. Egyáltalán semminek sem hívták. Éppen vitatkoztunk, mikor Bartusek odafutott, és végtelen kíváncsisággal körülszaglászott bennünket. -Na, az anyád! - mondtam, és egy félős lábmozdulattal próbáltam elkergetni. Megcsóválta a farkát, s kissé odébb állt. -Szép szeme van. -Mennyit zabálhat egy ilyen dög. Bartusek, mintha megértette volna, hogy a táplálkozásról esett néhány közvetlen szó, a fenekére ereszkedett, és várakozóan nézett ránk. -Hát pajtás, ha éhes vagy, akkor most nem jó helyre jöttél. Bartusek ennek, nem tudni, miért, megörült, és ültében csóválni kezdte a farkát. -Na, menjünk.
Elindultunk a kollégium felé. Bartusek csalódottan fel¬állt, és első lábát felemelve szomorúan nézett utánunk. Sötét szőrű farkaskutya volt. A gyér téli napfény glóriát font Bartusek köré. Mint egy megbántott szent, úgy állt az aszfalton folyton utánunk bámulva. Ernő visszanézett. Füttyentett. Bartusek robbant. Mint a nyíl, rohant utánunk, körülugrált bennünket, Tibinek megnyalta a kezét, nekem barátságosan a lábamba harapott. -Nana, öregem. -Klassz kutya, mi? -Ühüm. -Tartsuk meg. Úgy sincs a kollégiumnak kutyája. -De marhája, úgy látom van. -Csak ne szellemeskedj, te kutyapecér. Bartusek nem sokat törődött a vitával, most már végérvényesen közénk tartozónak érezte magát. -Istenem, de gyönyörű - állt meg egy pávaszerű nő Bartusek mellett, a festékréteg mögé bújtatott arcára a kutyák iránti szeretet kifejezése öltődött. -A maguké? -Természetesen. Nem tetszik ismerni? Ő a híres Néró. A hölgy nem értette. Mi sem. De Tibi folytatta a magyarázatot. -Pedig bent volt az újságban is. Kimentett egy kisfiút a Dunából. Kormánykitüntetést is kapott. Ezzel Bartusek végleg megpecsételte hozzánk tartozását, holott ez idő alatt a legújabb fák számbavételével foglalatoskodott. -Bedőlt a nő. -Az ilyen mindent elhisz, csak az igazat nem. -Néró! Viselkedj rendesen, elvégre kormánykitüntetésed van. Bartusek mögénk sompolygott. -Okos. -Naná! A mi kutyánk. A kollégium előtt kissé tanácstalanul néztünk egymásra. -Most mi lesz? -Beszállásoljuk az igazgatói irodába. -Nem rossz ötlet! -Adjunk neki valami kaját, aztán elzavarjuk. -Talán föl se jön. Ezt az utolsó megjegyzést én szerénykedtem, de ebből csak az látszott, hogy alaposan félreismertem Bartuseket. Ugyanis feljött. Mi az, hogy jött! Négyesével ugrált a lépcsőkön. A kanyarokban megállt, megvárt bennünket, aztán újra rohant felfelé. A szobába elsőnek tülekedett be. Körül¬szaladgált, megszagolta az ágyakat, bebújt az asztal alá, ki¬nézett az ablakon, s miután a fűtőtest megégette az orrát, helyet foglalt. -Éhes. Van valami kajátok? Szomorúan vigyorogtunk. -Hát, Nérókám, itt megtanulsz koplalni. Bartusek megcsóválta a farkát. -Nem érti, szegény. Ernő csendesen bámult egy darabig, aztán megszólalt. -Nekem van egy darab kenyerem. -Hol? -Itt - mondta, és előkotorta a kenyeret Sanyi szekrényéből. -Miért az én szekrényemben tartod te a kenyeret, ha szabad érdeklődnöm? -Mert másutt mindenütt megtalálod, lóbelű úr. De van itt ész - ütött Ernő a saját homlokára, és jókedvűen vigyorgott. Sanyi némileg bosszankodott. -Na megállj! -Osszuk el. -Mit osztasz el ezen. Fél fogára sem elég ennek a dögnek. Bartusek röptében kapta el a kenyeret, aztán csalódottan ejtette maga elé. -Na, mi lesz! Egyél! -Nem kell a kenyér, te dög!? -Látszik, hogy nem voltál még egyetemista. Majd megeszed. -Te, ez valami előkelő tagé lehet. -Talán még az újságokban is hirdetik. Öregem, egy becsületes megtalálónak még ötszázat is adhatnak. -El is lehet adni. -Eladni, eladni? Ki a fenének? Inkább valami kaját szerezzetek neki. -Gyere! Ez a kutyának szólt. Végigmentünk a folyosón. Bartusek éktelen boldogsággal csattogott előttünk. Bekopogtunk a szobákba. Bartusek természetesen elsőnek ment be mindenhová, megszagolgatta a fiúkat. Azok ijedten húzták maguk alá a lábukat. -Valami kajátok nincs a kutyának? -Tiétek? -Loptátok? -Fenét, a faterom vele szokta a sürgős leveleket küldeni Orosházáról. -Elhozza? -Persze. Egy óra alatt fölér. -Azannya. Szalonnabőrke, csont, ez, az akadt, Bartusek vidáman lakmározott. Félóra múlva az egész kollégium tudott Bartusekről. O közben otthonosan az ágyunkra heveredett, alig győztük lezavarni. Kölcsönkértünk egy zsákot, hogy legyen mire feküdnie. Valaki kopogott. Kanizsai elsőéves magyar-történelem szakos. -Hoztam a kutyának egy kis szalonnát. -Jó, tedd az asztalra. Hűha, te, nehogy neki add. Csak sütve eheti. Gyomorfekélyes. -A kutya? -Naná, majd a nagyapám. -Operálták is, annyira értékes. Az angol kutyatenyésztők országos szövetsége ezer fontot ígért érte... Na, csak tedd le a szalonnát. -Jó lenne, ha hoznál kenyeret is, mert kenyér nélkül nem nagyon szereti. -Finnyás kutya. -Ne simogasd, nem szereti. Hozol kenyeret? Hozott. Megettük. Bartusek nyálcsorgatva nézte. -Te már eleget zabáltál, öregem, s a kenyeret különben sem etted meg. Csak dögölj le a helyedre. -Srácok, tulajdonképpen neve sincs. -Dehogynem, hát Néró. -Rossz. Minden második kutya Néró. -Ennek kormánykitüntetése is van. -Orosházáról levelet hord. Nevettünk, és büszkén néztünk a kutyára. Vakarózott. -Nana. A bolháidat csak tartsd meg magadnak. -Legyen a neve Absalom. -Ugyan. Erélyesen kopogtattak. A gondnok jött, kissé felpaprikázva. -Maguk hoztak kutyát a kollégiumba! Na, persze... Még jó, hogy nem nyitnak állatkertet. -Mi nem hoztuk, jött. -Mi az, hogy jött?! -Jött utánunk. Nem lehetett elzavarni. Vicsorgott. -Ne meséljenek. -Tessék megpróbálni, Absalom! -Micsoda? -Mondom, Absalom. Úgy hívják. -Ja. -Tessék megpróbálni elzavarni. A gondnok kissé megszeppent. Hátralépett. -Távolítsák el a kutyát fél órán belül. Ez nem cirkusz. Különben bajok lesznek. Ez úgy igaz, mint ahogy Bartusek Géza a nevem. Elment. -Na öreg, cső. -Nem szeret a főnök. -Legyen a neve Bartusek. Bartusek Géza. -Nem rossz. Bartusek, gyere ide! Később beállított a diákbizottság. -A gondnok elvtárs mondta, hogy kutya van nálatok. Fiúk, ezt nem lehet, ez kollégium - mondta a kissé pocako-sodó, bürokratapalánta Gebauer, a diákbizottság elnöke. Aztán Bartusekre nézett, és hogy bebizonyítsa, ő azért szereti az állatokat, de hát kollégium az kollégium, így szólt: -Gyeride, kutyus. -Hogy beszélsz vele!? -Mi az, hogy hogy beszélek? -Először is nem vagy vele pertuban, másodszor pedig van neki tisztességes neve. -Ne hülyéskedj. -Bartusek, ne vakarózzon a diákbizottság jelenlétében. Micsoda illetlenség ez. Feküdjön nyugodtan. -Magázzátok a kutyát! ? -Na hallod. Hát persze hogy magázzuk. -Mi a neve? -Bartusek. Bartusek Géza. -Ez disznóság. A gondnokról elnevezni! -Hát ki nevezte el? -Egy kis tisztelet lehetne bennetek. -Mit jár a szád, nem mi neveztük el. -Hát akkor miért Bartusek? -Bejött kérlek szépen az ajtón, és bemutatkozott. Aszondja, Bartusek Géza vagyok. -Ez, fiam, tud illemet. -Még az anyakönyvi kivonatát is megmutatta. -Na, elég volt a cirkuszból, vigyétek el. -Bartusek, köszönjön a diákbizottságnak. Mit tátja a száját? -Hülyék. A kutyát mégiscsak el kellett valahogy tüntetni. Kivittük a Gellérthegyre. Megbeszélt terv szerint négy felé oson¬tunk, Bamiseknek elhajítottunk egy követ, s míg ő utánaloholt, rohantunk hazafelé. Lent találkoztunk a Ménesi úton. -Szegény kutya. -Kár érte. -Jobb neki így. -Bevihettük volna az egyetemre. A kollégium előtt a lépcsőn egy kutya ült. Mikor meglátott bennünket, elénk szaladt, vidáman csóválta a farkát. Bartusek volt. Aznap éjjel nálunk aludt. Minden félórában körülszaladt a szobában, csak úgy csattogtak hegyes körmei. Hajnalban ugatott is egy kicsit, és sorban megszaglászott bennünket. Délelőtt bejött velünk az egyetemre. Aznap Bartusek a menzán étkezett. Bejött nyelvészet előadásra és a tőmorfémák tárgyalásánál felugatott. Szeren¬csére, az előadó kutyabarát volt. Még két napig maradt nálunk. Megevett minden ehetőt, nem hagyott bennünket aludni, halálra ijesztette az egyik takarítónőt. Helyzete végleg tarthatatlanná vált a kollégiumban. Az udvaron akartunk neki építeni egy kutyaólat, de neki ez semmiképpen sem tetszett. A világ minden kincséért nem maradt otthon, mindig utánunk szökött. Ráadásul a szombati vacsoránkat is megette. Kissé nehezteltünk rá. -Ez nem volt szép magától, Bartusek - mondtuk neki szemrehányóan. Bartusek erre mintha vigyorgott volna. Az újságot naponta végigböngésztük, de farkaskutyát senki sem keresett. Egyik nap az utcán ballagtunk vele. -Bartusek, ne bizalmaskodjon, tűnjön el, mert megrúgom. -Nem eladó ez a szép kutya? Kalapos, magas férfi kérdezte ezt. -Ritka jó kutya, kérem. -Megvenném. -Hát... -Mennyibe lenne? -Kiállítást nyert. Idomított. Nem közönséges kutya. -Bartusek kissé félreállt, s gyanakodva nézett ránk. Százat adott érte. Spárgát kötöttünk a nyakára. -Mi a neve? -Bartusek Géza. -A kutyáét kérdezem. -Na, persze, azé. Megütközve nézett ránk. -Hogy? -Hívhatja másképpen is. -Na, gyere, Néró. A kutya rángatta a madzagot, vinnyogott. Visszanézett ránk fájdalmasan. Elfordultunk, és sokáig nem néztünk egymásra.
“Nemcsak az élethelyzeteket tanácsos tudatosan változtatni és másítani, hanem az életrendet is. Néha már egy-egy jelentéktelen utazás, néhány kilométeres helyváltoztatás is kiragad életünk megszokott, időnként gyötrő és elviselhetetlennek tetsző, helybenjáró tehetetlenségéből. Néha elég Esztergomba utazni, s más gondolataink támadnak az életről, tisztábban látjuk feladatainkat. Az utazás megváltoztatja az eszméket, mondják a franciák. A másféle szoba, ahol álomra hajtjuk fejünket, az idegen arcok, a változott konyha, mindez elindít lelkünkben egyfajta megbékélési és felüdülési folyamatot. Éppen így változtatnunk kell napjaink életütemét is. Nem erőszakosan. Nem hebehurgyán. De tudatosan, ösztönösen, mikor úgy érezzük, megtorpantunk egyfajta életmódban. Aki eddig makacson hajnalban kelt, intézze úgy az alvás és felkelés életütemét, hogy egy időn át délelőtt ébred. Aki korán feküdt, s úgy érzi, élete zsákutcába jutott, feküdjön éjfél után. Aki eddig délelőtt végezte fontosabb munkáját, ha csak teheti, iparkodjék átváltani munkája ritmusát a délutáni időszakra. Aki estére elfárad, pihenjen napközben és dolgozzék éjszaka. Aki ebéd után szundított, aludjon most egy félórát ebéd előtt. Csak nem megmerevedni az élethelyzetekben, csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni, s mindig ügyelni, hogy a világ teremtő erői állandó készenlétben és várakozásban találjanak! Nem kell sok ehhez. Hallás, szív, figyelem, ösztön és értelem gondos összjátékának művészete ez. S az élet egyik titka.”
„A szabadság és a belső rend viszonya életünk, s ezen belül a művészetek egyik alapvető kérdése. A jazz-ben igen nagy a szabadság. Méghozzá a legjobb értelemben vett szabadság, amelynek semmi köze sincs a káoszhoz. A szabadság fennmaradásához szervezettség, önként vállalt, szigorú belső rend szükséges. A jazz-zenész önként vállalja - nemegyszer maga teremti meg - azokat a kötöttségeket, amelyek zenéjét szervezetté, vagyis áttekinthetővé és érthetővé teszik. A legteljesebb szabadságérzethez az ember úgy juthat el, ha önmagát szabadítja fel, ha kiteljesíti saját képességeit; amikor a jazz-muzsikus a lehető legmagasabb fokra fejleszti alkotókészségét és játéktechnikáját, birtokba veszi a zene kifejezési eszközeit, és megtanul uralkodni az anyagon. Amikor pedig mindez -többnyire csak a legnagyobbak játékában - bekövetkezik, akkor a muzsikus szabadságérzete a hallgatóra is átsugárzik. Ez a legtöbb, amit egy zenész a közönségének adhat." (Gonda János: Jazzvilág)
