fáradt hóesésben
kandalló-meleg
álmokba merülten.
Néznénk a tüzet
s a didergő fákat,
magányunk lepné be
hó helyett a fákat.
Nem szólnál, ölelnél,
majd mégis, mondanád:
Álljon meg a világ! -
nem, már ordítanád.
S a tűz szép lassan
nyelné el a hangod,
csend volna újból.
Nézz rám, kérlek,
hallod?!
Bús tekintetedbe
temetném a vágyam,
forrón, zihálón
érném el a szádat.
Két kezedbe fognád
kipirult arcomat,
csókolnál finoman,
mint, mikor nem szabad.
Lehunyt szemmel járnánk
be az egész világot,
ölelve örökké,
elbújva a mától...
