Péntek

Reményik Sándor:
Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Kolozsvár, 1929 március 30.

Sós mákos kocka

Hozzávalók: 20 dkg rétes és 20 dkg sima liszt, 5 evőkanál nem darált mák, 1 csapott evőkanál só, 7 dkg reszelt sajt, 12 dkg margarin, 12 dkg zsír, fél pohár tejföl, 1 tojás sárgája, 1 sütőpor.
Összegyúrjuk az egészet, ujjnyi vastagra kinyújtjuk és tojás fehérjével megkenjük, szezámmaggal, vagy mákkal, vagy reszelt sajttal, vagy köménymaggal megszórjuk , majd kis kockákra vágjuk és pirosra sütjük.
Nagyon egyszerű, gyors és finom, és - nem utolsó sorban - sokáig omlós marad.
Nálunk olyan gyorsan elfogyott, hogy csak az utolsó darabokat tudtam lefotózni.
Bocsi akik eddig kommenteltek és megnéztek, de sikerült ügyeskednem és eltüntetnem az előző feltöltést!

harmadnapra...

felkavart víz

Nem vagyok én Jóisten, és nem adott nekem senki arra jogot, hogy felülbíráljam az eget, harcoljak ellene, harcoljak magam ellen, harcoljak a szép ellen. Azt néha nem értem, ha szeret, miért helyezett ekkora kígyót a lelkembe, miért nem engedi, hogy piff-paff levágjam a fejét és farkát, hogy soha ne tudjon fogával a farkába harapni.. hogy egyszer végre ne záruljon a kör, hogy egyenes utat járhassak.. ugyanakkor tudom (sajnos ma még csak azért, mert megtanultam), megkaptam az egyenes utat, de sok az eltévelyedett kő körülötte, melyek arra csábítanak, hogy mindannyit kipróbáljam, mert nagy okosságomban bizton tudom, hogy az egyenes útnál is fellelhető rövidebb... vagy természetemnél fogva szeretem ferdíteni az egyenességet, amit tudom megkaptam, ott szunnyad bennem a tűz, ragyogó és egyenes pásztát vág majd sötét életembe.. és a tó, melybe az eltévelyedett köveket dobtam kitisztul, nem háborog többé, de a bazi nagy kőnek emléke, mely vízét felkavarta, örökkön ott marad... a megtisztult tó szintje emelkedik a Jóisten akarata szerint...

(Beethoven: Moonlight Sonata 1. Adagio sostenuto)

eltévedtem

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.

(Dante Alighieri)

(Beethoven: Sonata No.13 Op.27 No.1 in E Flat 03. Adagio con espressione)

A szív sivatagai

Olykor megesik...virág helyett köveket hozok  ide. Könnyítek terheimen, kipakolom zsákomból őket.

A szív sivataga....én magamnak így neveztem el életemnek azokat a szakaszait, amikor tehetetlennek és lehetetlennek éreztem magam rossz erőkkel szemben. Emberi szituációk ezek, és a gonoszról szólnak. Embermeséink nagy próbái .

Nem tudatosan, egész fiatalon a misztikusoknál kerestem erősséget. Nem menekülés volt ez, ma sem az.

Helyzetek, amik életünk nagy kihívásai. Mint egy  vizsga. Kimentened magad, túlélőnek lenni,nem belehalni és talán talán a másiknak is segíteni.
Ilyenkor az emberek tudatlanul vergődnek. Csapkodnak, harcolnak, azt sem tudván miért. Aztán sokan a nyugalmat vágyva, beletörődve homokba dugják fejüket élve eltemetkezve. Azt tapasztaltam, kevesen jönnek ki győzedelmesen emberlétük a sivatagaiból. Inkább emberroncsok maradnak utánuk.Kevés a túlélő.

Pedig ezek a pontok lehetőségek. Olyan pontok, amikor mindenki fordíthatna életén, tisztulhatna  a sűrű, feszült energiákban. Kiemelt pillanatok, amikben vizsgázunk, hol tartunk a szív iskolájában. A lélek síkján meddig jutottunk. Hiába minden kincsünk , életünk nagy vizsgáin csupaszon állunk, és elő kell vennünk, fölmutatnunk lelki kincseinket.

A misztikusok a szív tanárai, lelkünk építői. Kihagyhatatlan kurzus, alig találnak rájuk mégis. Sajnos a mai napig "titkos tanítások" ezek.

Ma reggel Pilinszkyé.

"Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet "rendje" egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe "lépett be", megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A "vérző gúlán" mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy "fölfaljuk egymást". Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e "vérző gúlán" belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát - mindannyiunknak példát mutatva.

(...) Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.

Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár."

mélységekből szólok...

photo by zseike